Aki bújt, aki nem, megyek…

1,2,3 ... aki bújt, aki nem, megyek, ki nem ismerné ezt a játékot. Gyerekkoromban sokat játszottunk bújócskát a napközi udvarán. Ha túl jó búvóhelyet választottunk, akkor előfordult, hogy a többiek feladták a keresést, míg mi arra vártunk izgatottan, hogy ki fog megtalálni minket. Ha pedig túl egyszerűt, akkor hamar lebuktunk.

Felnőttként, anyaként már gyerekeimmel játszottam ilyet, és előfordult, hogy bent a lakásban. Amikor még kicsik voltak csak az arcukat takarták el, mert azt hitték, hogy ha ők nem látnak engem, akkor én sem látom őket. Persze egy lakásban nem sok helyre lehet elbújni, láttam én, hogy hová rejtőztek, mégis úgy tettem, mintha nem találnám őket, keresgéltem jó hangosan és a végén nagyokat kacagtunk. Erről szól ez a kép. Külön érdekessége, hogy a hajhoz és az archoz ugyanazon bélyeget használtam fel, a kezek az én kezeim, a virágok pedig egy régi hímzett terítőről kerültek ide.